Egyiptomot teljes joggal tartják a titkok és a mágia országának. Ha az egyiptomi mágiáról akarunk beszélni, csak nyitott elmével és szívvel tehetjük, mert ez nem csak történelmi, vagy kultúrtörténeti, vallástörténeti kérdés, hanem igen erősen spirituális téma is. A ma oly népszerű ezoterikus témák gyökereit mind a fáraók országában kell keresnünk. (Mint például a tarot, a számmisztika, asztrológia, gondolattal teremtés, auralátás, az auragyógyítás, homeopátia, vizualizáció, asztrál-utazás, kristálygyógyászat…stb.) Egyiptom mágikus tudását sokan félreértették az idők folyamán. Már az ókorban is köztudott volt, hogy a mágia bizonyos kulcsai Egyiptomban várják az arra érdemeseket. Tisztában voltak ezzel a későbbi vallások alkotói is. S mivel féltek attól, hogy Egyiptom ősi tudásának vonzereje sok emberre lehet hatással, így ahol csak lehetett, igyekeztek besározni az ősi ismereteket és az egyiptomi papi rendek tudását. A kereszténység térhódításával a mágikus ismeretek negatív értelmezést nyertek. Egyiptomban a vallás, mint teológia nem létezett… ők a mágiát tartották vallásuknak. Az egyiptomi vallás a mágiára épült, de ez nem hiedelmeket és üres formalitásokat összességét jelentette, hanem egy működő elméleti és gyakorlat tudást, ami nem más, mint az ÉLET TÖKÉLETES ISMERETE.
Az egyiptomi emberek tisztában voltak saját esendőségükkel és kiszolgáltatottságukkal, mind emberi természetükből fakadóan, mind az őket körülvevő természet ereje által. Tehát az egyiptomiak felmérték és megértették, hogy a fény és a sötétség, a jó és a gonosz egyszerre van jelen világukban. Minden dolognak, cselekedetnek, érzésnek „két oldala van”. A gonosznak éppen akkor hatalma van, mint a jónak. A fény és a sötétség minden pillanatban körbeveszi az embert, és megpróbál hatni rá. Felismerték, hogy cselekedeteink mekkora befolyással vannak a dolgok jó és rossz irányú hatalmában. Hiszen a legjobb dolgot is lehet rosszra használni. Csak a használó szándékán múlik, hogy adott dolog, tett, gondolat, érzelem a jót vagy a rosszat szolgálja.
Mi ez, ha nem csodaerő, avagy varázserő, avagy mágia? A mágia voltaképpen mindent áthat és ágazataitól függetlenül varázslat a neve. Az egész teremtés mágia, a világ mágia, az ember és a többi teremtmény is a mágia szülötte, a természeti erők is a mágia alkotásai. Tehát az egyiptomiakat őszinte büszkeséggel töltötte el, hogy ők értették a mágia nyelvét. Ők ezt nevezték a vallásuknak.
Az egyiptomiak szerint a mágia volt maga a teremtés. De tudták az is, hogy a teremtés nem ért véget, hanem folyamatosan zajlik jelenleg is. Épp ezért minden mágikus cselekedet, a teremtés folyamatának folytatása is egyben… Gondolataink, döntéseink, cselekedeteink hatással vannak világunk jelenleg is tartó folyamataira, vagyis a Világmindenség jelenleg is folyamatosan zajló teremtésének (teremtődésének) a folyamatára. Hiszen mindennapjaink szövik a teremtés szövetét…. így minden ember cselekedete befolyással van a Világunk végkifejletére is.
A MÁGIA ISTENEI – Heka és Weret-hekau
A mágia istenét Heká-nak hívták. Heka isten neve azt jelenti, hogy mágikus erő, varázserő. Általában emberként ábrázolták.
Női párja, Weret-hekau, a Teremtőben rejlő női energiákat szimbolizálja. A szó jelentése Nagy Varázserejű.
Heka isten volt az ókori egyiptomi mitológiában, a varázslás istene. A nagy istenekkel egyenrangú hatalmat képvisel. Tisztelete elsősorban az egyiptomi történelem korai időszakában virágzott. Templomai ismertek különböző korokból, de a késői kor teológiájában az isten már nem tölt be olyan rangos helyet, mint azelőtt. Ugyanakkor az esznai templomban az istenek királyának is nevezik. A késői korban az ifjú Hóruszhoz és Nofertumhoz hasonló gyermekisten vált belőle. Memphiszben Ptah és Szakhmet fiaként említik és meg is jelenítették, mint ifjú Napisten a lótusz-virágon. Esznában pedig Khnum és Menehit gyermeke.
Az egyiptomi istenvilágban Heka betöltött helye elég ellentmondásos. Nem alakult ki ugyanis egységes vélemény a papság körében arról, hogy Heka isten „csak” az istenek közül való egyik isten, aki mágikus cselekedetekre képes, vagy Ő maga az istenek felett áll, hiszen a mágia, mint a mindenséget irányító erő, irányítja az isteneket is. Hekát úgy említik a Piramisszövegekben, mint „az őserő, ami lőtt nyög az ég és megremeg a föld”. A Koporsószövegekben teremtő- és oltalmazó erő, mely az Axw varázserővel azonos. A Heka istent római korban az esznai papok úgy értelmezték, mint „első alkotás” (Khnum istené). Az eddig ismert legkorábbi ábrázolása Szahuré halotti templomában található, ahol Thot, a bölcsesség istene mellet áll, emberalakban. Pont ezt az „identitásproblémát” említik meg egy Koporsószövegben: Su a levegő istene – akivel a szövegben a halott azonosítja magát – tiltakozik az ellen, hogy a Varázslatnál alacsonyabb rangúnak tartsák. „Nem hallgatok Hekára! Én előbb keletkeztem. Ruhám az élet lehelete. Ő énutánam jött ki Atum szájából.” Egy másik szöveg szerint azonban a Varázslat közvetlenül az ősisten után jött létre, és ő a mágia erejével végzi el a teremtés művét. Ebben a szövegben Heka ezt mondja: „Én vagyok az, aki élteti az isteni kilencséget, én vagyok az, aki (ha) akar, cselekszik, az istenek atyja… Az enyém volt minden, mielőtt keletkeztetek, ti istenek, ti, kik engem követve szálltatok alá. Mert Én vagyok a Varázslat.” Egy másik feliratban „az őskezdet szent helye legidősebbjének” nevezik. Ezen elképzelés szerint az isteni kilencség éltetőjeként Heka hatalmától függ még Atum léte is.
Heka teremtő princípium, aki nem csak a teremtést tette lehetővé, hanem a legkülönbözőbb istenek segítségével, annak megőrzésére is szolgált. Heka egyike azoknak a különleges erőknek Szia és Hu istenekkel együtt, mely a teremtőisten rendelkezésére áll, mikor létrehozza a teremtést, vagyis műve megtervezését és megalkotását. Mindhárman emberalakban megjelenő isteni lények. Ők a Napisten kísérői az égen és az alvilágon át vezető útján. Hu és Heka már a Koporsószövegekben aktív szerepet játszanak, amikor a Napisten kígyó alakú ellenségével Apofisszal végeznek, hogy az isten (vagyis a Nap) így újra megjelenhessen reggel a keleti horizonton. A legősibb varázslat az éjszaka legsötétebb óráján villámként segíti a Napistent Apofisz kígyó elleni harcában.
Heka az élet világában és a halál után egyaránt jelen van. A túlvilágon is szükség van varázserőre és a Koporsószövegek több mondása szerin az elhunyt tartott attól, hogy azt elrabolják tőle, pedig az ugyanolyan fontos részét képezte az elhunyt személyiségének, mint a neve. A végleges halál elkerülésének egyik feltétele a varázserő megtartása.
Az ókori Egyiptomban úgy gondolták, hogy a varázserő általában láthatatlan, többnyire jóindulatú, de olykor, veszélyes is lehet, és akkor védekezni szükséges ellene. Amíg a jóindulatú varázslát a gyógyítást segíti, addig az ártó erő akár betegségeket is előidézhetett, és több orvosság is volt a testből való kiűzésére. Néhány orvos, gyógyító Heka papjának nevezte magát.
Heka vallási szerepe alapján visszakövetkeztethetünk az istenvilág kialakulásának folyamatára is. A vallástörténeti-néprajzi kutatás közismert megállapítása szerint a vallások korai szakaszára nem a mitológia, nem a személyes istenekben, hanem a titokzatos erőkben való hit a jellemző, melyek áthatják a természetet. Ezek egyes vonásai, megnyilatkozásai konkretizálódnak később istenek lakjában. Ugyanez a folyamat játszódott le Egyiptomban Heka esetében a történeti időkben.” – írja Kákosy László. Heka azonban az istenvilágba való beépítése ellenére is megőrizte absztrakt vonásait.
Weret-hekau, a Teremtőben rejlő női energiákat szimbolizálja. A szó jelentése Nagy Varázserejű. Az elnevezést használták a Vörös, a Fehér és a Kettős korona, valamint kobra és keselyű amulettek megnevezésére, emellett több egyiptomi istennő mellékneve is volt, ugyanakkor egy önálló istennőt is jelölt. Weret-hekau gyakran jelenik meg kobra formájában is. Egyike volt azon istennőknek, akik az ősi Egyiptom fáraóit védelmezték. Mint mágikus energia, a fáraó koronájában ”lakott,” de ő volt a homlok közepén található harmadik szemből kibújó kígyó is. A mágiában használatos kígyó alakú varázspálcák tulajdonképpen az ő szimbólumai.
A Nagy Varázserejű jelző azokhoz az istennőkhöz társítható, akiknek valamelyik aspektusában a varázserejük fontos szerepet játszik. A Piramisszövegek idejétől kezdve elsősorban a Napszemet megtestesítő istennők mellékneve, mint például Szakhmet, Tefnut, Basztet, Hathor, Uadzset, Pakhet, Neith, stb. Az Újbirodalomban és a Későkorban azonban a leggyakrabban Íziszé. Ezen istennők a király isteni anyjának szerepét is betöltik, gyakran jelennek meg, amint a királyi gyermeket szoptatják. Nagyon gyakran azonosították is őket egymással.
Önálló istennőként Weret-hekau az Újbirodalomban jelenik meg, mint a napszem és a királyi koronákban rejlő erő megtestesítője, a Napisten védelmezője, illetve a király isteni anyja és védelmezője. Szorosan kapcsolódik a király koronázásához, ezért megtalálható az ezt megörökítő ábrázolásokon. Ebben az összefüggésben láthatjuk, amint Amon elé vezeti a királyt, vagy ankh-jelet tart az orra elé, esetleg áldozatokat fogad tőle. Az egyiptológusok koronázásként értelmezik azt a jelenetet, amikor az uralkodó Ré-Harakhty előtt térdel, az istennő pedig a király háta mögött áll és kezét a feje fölé teszi. Ezt a női teremtő erőt, és az istennőt magát, igen változatos formában ábrázolták.
Felvehette mindazon istennők alakját, amelyekkel azonosították. Megjelenhet oroszlánfejű nőként, kígyófejű nőként, illetve kígyó formájában, emberfejű kígyóként és nőalakként is, mint például egy III. Szeszósztrisz (12. dinasztia) piramis-templomából származó relieftöredéken. Tutankhamon több sírmellékletén említik és a “Palota úrnőjének” nevezik, mely a leggyakoribb jelzője. Egy a sírban talált kis aranyszentélyben nyakéken függő, az istennőt ábrázoló amulettet találtak. Weret-hekau emberfejű kígyóként jelenik meg, amint a fáraót szoptatja. Ismert egy fából készült szobor, melynek mozgathatók a karjai. Ez a szobrocska valószínűleg egy varázslóé lehetett, és elképzelhető, hogy arra szolgált, hogy a karok mozgatásával orákulumot adjon. Szintén az istennőt ábrázolja egy kis felajánlási szobor is, melyet az istennőt örökítik meg azok a kígyó alakú botok, amelyeket a varázslók használtak.
Az istennő királysággal való szoros kapcsolatát tükrözi Horemheb fáraó és felesége, Mutnedzsmet szoboregyüttese is, mely jelenleg a Torinói Múzeumban látható. A szobor felirata arról számol be, hogy Horemheb koronázásán a karnaki templomban Weret-hekau átölelte az uralkodót, majd ureuszként jelent meg a homlokán. Egy másik szöveg szintén a homlokkígyóval való azonosságát tükrözi, ebben az istennő így szól: „Odatekergőzöm fel a szemöldökeid közé. Leheletem tűz az ellenségeid ellen.”
A halottak mellé helyeztek el a sírokban olyan mágikus hajítóbot-modelleket, melyeket kígyók és udzsat-szemek díszítenek, alkalmanként Weret-hekau neve is megtalálható rajtuk. A Koporsószövegek szerint ezek a hajítóbotok az elhunytat a démonok és gonosz lelkek elleni védték. Neve olykor megjelenik az általában vízilóagyarból készített varázsbotokon is, melyeket állapotos asszonyok és szoptatós anyák, illetve gyermekes anyák védelmére használtak.
Ismertek olyan Hórusz-sztélék, amelyen az egy vagy két krokodilon taposó gyermek Hórusz köré különböző istenek és istennők alakját vésték fel, melyek a gyógyítással és a varázslással állnak kapcsolatban, hogy erősítsék ennek a mágikus tárgynak az erejét. Az istennők között olykor Weret-hekau is szerepel. A Hórusz-sztéléket főként kígyómarás és skorpiócsípés gyógyítására használták. A görög-római korban Weret-hekau részt vesz a gyászrituáléban, ennek képi ábrázolása a philaei templom Ozirisz-kápolnájában látható.
Az egyiptomi mitológia tanúsága szerint minden isten ismerte és használta a mágiát. A legerősebb varázslatokkal azonban kétségtelenül Heka és női párja, Weret-hekau rendelkezett. (Pl: – a tér és az idő tetszőleges manipulálása, halottak feltámasztása, megjelenés egyszerre egyidejűleg több helyen, gondolatolvasás, repülés égi szekéren és anélkül, tárgyak látszólag a semmiből való materializálása stb.)
A két isten kapcsolata nem teljesen tisztázott. Annyi bizonyos, hogy nem voltak testvérek és házastársak sem. A legmerészebb feltételezés szerint, nem is két külön istenről van szó, hanem Weret-hekau volt Hekának a női megjelenése. Ezt az elméletet azonban a mítoszok nem támasztják alá. A mítoszok ugyanis határozottan különálló személyiségként emlegetik őket, akik egy elsüllyedt nyugati szigetről, Atlantiszról, egyiptomi nevén Amentetről érkeztek a fáraók országába.
Az egyiptomi mágiaistennő Weret-hekau alakja, a görög Hekatéban élt tovább, akinek kultusza az ókorban még Kisázsiában is jelentős volt. A mágia követői máig tisztelettel adóznak előtte. Hekaté nevének jelentése: Messze uralkodó, de az Éj Királynőjének is nevezték. (Ennek ellenére nem tévesztendő össze Nüx-szel, az éjszaka istennőjével.)
Hekaté a sírok között árnyékként bolyong, örvendezik a kutyák ugatását hallván, eksztázisba esik a kiontott vér látványától. Ő egyben az útkereszteződések istennője is, és az alvilág forrásait is neki szentelték. Gyakran ábrázolják három fejűként, ami a Hold három fázisának (növő, telt, fogyó), felel meg. A középső arc emberi, a jobb oldali egy ló-, a bal oldali pedig egy kutyafej. Hekaté alvilági istennő, a sötétség rettenetes hatalmú uralkodónője, jól ismerte a természet titkos erőit és azok hatásait.
Az írók gyakran ijesztő lényként ábrázolták, a megismerés küszöbének őrzőjeként is azonosították, aki a beavatatlanoknak nem engedte, hogy túllépjenek a hétköznapi világ határain, híveit azonban elképesztő tudás birtokába juttatta. A fáklya, a kígyó, a tőr és a kulcs szimbólumait magán viselő Hekaté küldte fel éjjel az alvilágból a szörnyeket. Érkezését mindig kutyaugatás és nyüszítés kísérte. Még ha a halandó emberek számára továbbra is az egyik legveszélyesebb istennő maradt is, akkor sem tekintettek rá egyértelműen gonoszként. A görög és az egyiptomi vallásban sem “fehérek” vagy “feketék” az istenek, inkább mindkettő keverékei.
(Kósa Ildikó – Egypt Forever)