A fura egyiptomi írás a mai napig misztikusnak tűnik legtöbbünk számára, és egyfajta képírásként gondolunk rá. Valójában azonban egy ennél sokkal összetettebb kódrendszerről van szó, aminek a használata és értelmezése 1400 évre feledésbe merült.
Az egyiptomi nyelv fejlődése rendelkezik az egyik leghosszabb írásos emlékkel: a hieroglifák több mint háromezer évig voltak használatban. Valójában még az egyházi nyelvként ma is használt kopt nyelv is az egyiptomi nyelvhez tartozik. A legkorábbi ismert írásos emlék i. e. 3200 körül, a legkésőbbi pedig i. sz. 396-ból származik, vagyis nem sokkal azután született, hogy 391-ben I. Theodosius betiltotta az összes nem keresztény templomot. A hieroglifák feledésbe merülése szorosan összefügg a római birodalom hanyatlásával. Akárcsak a rómaiak által még ismert cement és beton használatát, úgy a hieroglifákat is 1400 évig tartott Európának újra felfedeznie. Csak az 1820-as években sikerült alkalmazásuk logikáját megfejtenie Jean-François Champollionnak, aki természetesen más előtte járó tudósok munkájára támaszkodott.
A hieroglifák bonyolultsága
Az 1400 év alatt sokan próbálkoztak a hieroglifák megfejtésével, de erőfeszítéseiket az egyiptomi írás bonyolultsága rendre kudarcra ítélte. Az ó-, közép- és újbirodalom időszakában (i. e. 700-ig) is már kb. 800 hieroglifa létezett, de Egyiptom görög-római időszakában számuk 5000-re bővült. Jobbról balra és balról jobbra is lehetett írni őket, és fentről lefelé is. A jobb vagy bal olvasat attól függött, hogy az írásban szereplő ember- és állatfigurák melyik irányba néznek, de esetenként egy szövegen belül is változhatott az olvasási irány. Ennél lényegesen jobban megnehezítette a megfejtésüket, hogy a hieroglifák – bár lehettek ideogrammák, azaz valódi képi jelek – sokkal gyakrabban jelöltek betűket (uniliterálokat) vagy szótagokat (bi- ill. triliterálokat).
A szótagok két vagy három mássalhangzót tartalmaztak, mert az arab és héber nyelvekhez hasonlóan az egyiptomiban sem jelölték a legtöbb magánhangzót, és ma már tudjuk, hogy az egyiptomi nyelv amazok közeli rokonának tekinthető. A redundancia is gyakori a hieroglifák használatánál, egy szótagot gyakran megtoldottak a szótag mássalhangzóinak ismétlésével a szótag előtt vagy után. A hieroglifák között voltak determinatívumok is, amelyek jelezték az előttük vagy mögöttük álló azonos írásmódú, ám eltérő jelentésű egységek megkülönböztetését. Továbbá az egyiptomi írnokok és vésnökök számára az esztétikai szempontok elsőbbséget élveztek az értelmezési megfontolásokkal szemben.
A hieroglifák és az egyiptomi nyelv
A hieroglifa szó jelentése „szent írás/vésett”. Ez később tovább fejlődött egy még gyorsabb ún. démotikus kézírássá, ami már a görög kultúra hatása alatt teljesedett ki. ‘vésni’) szavak összetételéből és Egyiptom görög időszakából származik. Már az i. e. 4000-ből származó agyagedényeken található jelek is a hieroglifákra emlékeztetnek, de a legkorábbi feliratokat i. e. 3200 körülre datálják, nagyjából azonos időben a legkorábbi sumér ékírásos emlékekkel. Jelenleg még nem tudjuk pontosan megmondani, hogy volt-e kölcsönhatás a két írásmód között, és hogyha volt, akkor milyen irányban. A hieroglifákat viszonylag lassan lehetett csak leírni, és általában vésett formában alkalmazták őket. Használatukkal párhuzamosan kialakult két másik írásmódja is az egyiptomi nyelvnek. Ezek közül a korábbi i. e. 2500-tól a hieratikus vagy papi írás, amely egyfajta gyorsírásként fogható fel, és inkább papiruszra írták. Ez később tovább fejlődött egy még gyorsabb, ún. démotikus kézírássá, ami már a görög kultúra hatása alatt teljesedett ki.
A rosette-i kő
A hieroglifák végső megfejtése is kapcsolódik a démotikus íráshoz. Napóleon seregei 1799-ben találtak egy követ az Alexandriához közeli egyiptomi kikötőváros, Rashid – franciául Rosette – mellett, ami azóta is a rosette-i kő nevet viseli. Ezen a kövön V. Ptolemaiosz egy i. e. 196-ból származó rendelete áll három írásmóddal: ógörögül, démotikus és hieroglif egyiptomi írással. Az angolok 1801-ben elfoglalták Egyiptomot és így a rosette-i kő is birtokukba került, amely 1802-től a British Museum egyik fő látványossága. Szinte önmagában ez az egy lelet tette végül lehetővé a hieroglifák teljes megfejtését.
A hieroglifák megfejtésének története azonban régebbre nyúlik vissza. Horapollo már az 5. században 200 jelet azonosított, de szinte mindet tévesen, és ezzel jelentősen visszavetette követői erőfeszítéseit. Arab tudósok, köztük Ibn Wahshiyya, a 9-10. században tovább jutottak, és egyes hieroglif szövegrészleteket helyesen azonosítottak a kopt nyelv ismeretének birtokában, amely – ahogy azt korábban már említettük – az egyiptomi nyelv leszármazottja, és akkor még élő nyelv volt. Ezeket az arab kéziratokat olvasta Athanasius Kircher a 17. században, és tette ismeretanyagukat elérhetővé európai nyelveken. A következő fontos állomáspont pedig már maga a Rosette-i kő. Ez volt az első eset, hogy egy hosszabb hieroglifákkal írt szöveg valószínűsíthetően ugyanazt jelentette, mint egy már ismert nyelven (ógörögül) írt szöveg. De még szükség volt a kő harmadik írásmódjára is, a démotikusra.
A kódtörés utolsó stádiuma
Egy svéd diplomata és orientalista, Johan David Åkerblad (1763–1819), már 1802-ben helyesen azonosította a szöveg összes démotikus személynevét, és 14-et a démotikus írásmód 29 jelei közül. Åkerblad azonban tévesen feltételezte, hogy a démotikus írás teljesen fonetikus vagy alfabetikus. Ugyanezt a hibát az angol polihisztor Thomas Young (1773–1829) is elkövette, 1814-re mégis sikerült a teljes démotikus szöveget megfejtenie egy 86 szóból álló szólistával. A hieroglifák értelmezésével folytatta, de sikerét megakadályozta, hogy nem jött rá, hogy a két szöveg egymásnak nem a pontos fordítása. A végső dicsőség a fiatal francia Jean-François Champollionra (1790–1832) várt.
Champollion már fiatalon nagy nyelvtehetség volt, 16 éves korára már tizenkét nyelvet sajátított el. 20 évesen a latin, az ógörög és a héber mellett már tudott arabul, szanszkritül, perzsául és koptul is.Kopt tudásának köszönhetően sikerült hét démotikus jelet beazonosítania, a kopt ábécé ugyanis a görög ábécére alapszik, annak kiegészítése hét démotikus jellel, amelyek a görögben nem található egyiptomi hangokat jelölnek. Ennek a többletinformációnak a segítségével 1824-re befejezte a Rosette-i kő hieroglifáinak megfejtését, és egyben feltárta a hieroglifák írásmódjának logikáját, alapvető mérföldkövet állítva fel ezzel az egyiptológia tudományában. Champollion maga így jellemezte a hieroglif írást: „Ez egy bonyolult rendszer, amely egyszerre ír figurálisan, szimbolikusan és fonetikusan egy szövegen belül, egy kifejezésen belül, mondhatnám egy szón belül.”
